Polcon orzott titkok

Polcon őrzött titkok

Olykor előfordul, hogy az ember furcsa dolgokba botlik. Jómagam is sok különös eseményt éltem át, melyek akár hónapokig is elgondolkoztattak, de ami 1999. december 15-én történt, az még ma is, 10 évvel később is tanakodásra késztet. A választ a feltett miértekre és hogyanokra valószínűleg sosem fogom megkapni, de van, amit egyszerűen csak elfogad az ember, mert mást nem tehet. Legfeljebb alaposan elmélyed, és átértékel mindent.

Tehát mint mondtam, 1999. december 15. Pontban este öt órakor szálltam le a buszról, két megálló között Nottinghamtől északkeletre. Már sötét volt, és az eső is csepergett. Poggyászom nem volt, csupán egy hosszú bőrdzsekim, és egy kalapom, így szerencsére az eső nem jelentett túl nagy gondot. Egy bizonyos James Ledger nevű idős úriember birtokára tartottam, akitől a tegnap folyamán kaptam egy meghívót, melyben arra kért, látogassak el a könyvtárába. Mr. Ledger egy ügyfelem volt, de ugyanakkor rendkívül jól kijöttünk egymással a magánéletben is. Néha apró szívességekre kért, mivel sajnos korából adódóan gyakran akadtak gondjai az egészségével, de mindig nagyon hálás volt és megígérte, hogy egyszer mindent viszonozni fog. Egy eléggé művelt úriember volt, szellemileg teljesen friss, és nyitott. A könyvek megszállottja. Szinte minden szabadidejét olvasással töltötte: úgy tartotta, a könyvek hatalmas bölcsességeket rejtenek, amelyeket ha az ember kitartóan keres, akkor valószínűleg egyszer fáradozásai gyümölcseként meg is fog találni.
Lépteimet megszaporáztam, mert időközben egyre több esőcsepp hullott alá az égből. Egy kis ösvényen haladtam a birtok felé, aminek körvonalait már láttam magam előtt. Pár percnyi gyaloglás, és egy szál cigaretta után egy hatalmas kovácsoltvas kapu előtt álltam, előttem pedig egy hatalmas ház egy még hatalmasabb kerttel és egy gyönyörű szökőkúttal, mely egy táncoló békát ábrázolt, aminek szájából csorgott alá a víz. Becsengettem, majd körülbelül fél perc múlva a komornyik lépett a kapuhoz, aki melegen üdvözölt, majd beengedett. A házhoz egy kis járda vezetett, melynek szegélye csodálatos kézimunka volt. Az udvaron sok fenyő és sövény foglalt helyet, melyek precízen, pontosan voltak formára nyírva. Többet sajnos nem láttam a sötét miatt, na meg persze a szemem sem az igazi már. Miután beértünk az épületbe, a komornyik szomorúan közölte, hogy sajnálatos módon Mr. Ledgernek közbejött valami, amit nem tudott elhalasztani, és szíves elnézésemet kéri. Meglepődtem és egy kicsit csalódott lettem, de ha már eljöttem, úgy gondoltam maradok, és ha egyedül is, kicsit szétnézek a könyvek között. A komornyik, - Ed, mint később kiderült – felajánlotta, hogy körbevezet a házban, de igazából nem volt semmi kedvem hozzá, így megkértem, vezessen inkább a könyvtárba. Egy világos, gyönyörű díszkövekkel kirakott, nem kimondottan tág folyosón haladtunk végig, és szinte semmilyen szobát, vagy fontosabb helyiséget nem érintettünk. Néha elhaladtunk egy-két ajtó mellett, de azok is zárva voltak. A könyvtár valósággal el volt szeparálva a ház többi részétől, amiből arra következtettem, hogy különlegesnek számított. Egy hatalmas, kétszárnyas faajtóhoz érkeztük, mely kétségkívül a legjobb mestertől származott. Különböző motívumok voltak belefaragva, és korát tekintve nem lehetett több kettő-három évesnél. Én mentem elől, a komornyik mögöttem, majd beléptük a könyvtárterembe.
Elképesztő látvány tárult elém. Egy hatalmas, nyolcszög alakú szoba, melynek robosztus, egyenként legalább vagy 15-20 méter magas falai előtt közvetlenül ugyancsak mesterien megmunkált óriási könyvespolcok álltak, rajtuk pedig több ezer könyv. Emlékszem, még a szám is tátva maradt a csodálkozástól. A termet a plafonról vastag láncokon lelógó ódon lámpák világították be, őszintén szólva nem teljesen, így némi félhomály is helyet kapott a könyvek mellett. A padlót parketta borította, csak középen volt egy elég nagy, kör alakú vörös szőnyeg, melyen egy asztal, egy szék, egy olvasólámpa és egy fotel kapott helyet. Közelebb lépve a komornyik közölte velem, hogy Mr. Ledger hagyott nekem egy üzenetet, és hogy ha bármire szükségem lenne, csak használjam a telefont, illetve, hogy az egész könyvtár a rendelkezésemre áll, csak vigyázzak, le ne essek a létráról. Bólogattam, majd hátat fordított és kiment. Még mindig elképedve bámultam a termet. Volt valami mind a levegőben, mind pedig ezekben az ódon falakban, ami egyfajta különös légkört teremtett az egész helyiségben. Nyolc fal volt ugyan, de csak hétnél álltak könyvespolcok. Ahol bejöttünk, ott az ajtó foglalt helyet, felette pedig egy festmény, melyen egy szerzetes volt látható egy hatalmas vaskapu előtt, egyik kezében könyvekkel, másik kezében pedig kulcsokkal. Arcán sejtelmes mosoly ült, mely furcsa érzéseket keltett bennem, de különösebben nem foglalkoztam vele. Leültem az asztalhoz, amin egy telefon és egy lezárt boríték volt, amit rögtön fel is nyitottam. Az öreg üzenete állt benne, amit a mai napig megtartottam, így szó szerint idézném az írottakat:

„Tisztelt Bryan,
Nagyon sajnálom, hogy nem tudok jelen lenni, de halaszthatatlan munkám akadt, és hát tudja, az ember nem bízhat mindent másokra. Úgy gondolom egyedül is elboldogul majd, igaz valószínűleg kicsit nehezebb lesz. Szeretném viszonozni a sok szívességet, amiket értem tett, és úgy határoztam, olyat mutatok magának, amilyet kevés ember lát élete folyamán. Mint látja a könyvtár hatalmas, pontosan 2453 darab könyv található meg benne. Témájuk szerint vannak katalogizálva, a polcokon fel vannak tüntetve az egyes tárgyak betűi, így tehát ha világháborús könyveket keres, keresse a V betűnél, és így tovább. Hadd tájékoztassam, hogy az összes kötet eredeti, és csakis a teljes igazság szerepel bennük. A gyűjtemény többet ér, mint bármi más ezen az egész Földön… el tudja ezt képzelni? Akár a harmadik világháború is kirobbanhatna értük, a nagyhatalmak kérdés nélkül semmisítenének mindent és mindenkit, hogy rátegyék a kezüket ezekre az írásokra. Hogy honnan szereztem őket, és miért vannak épp nálam? Ne kérdezze. Inkább használja ki az időt és olvasson minél többet az este folyamán, mert itt mindenre választ kaphat, amire eddig kíváncsi volt.
A komornyikom, Ed mindenben a segítségére lesz, ha bármire szüksége van, csak telefonáljon neki.

Minden jót kívánok
John Ledger"

Emlékszem, ültem az asztalnál, és egy hatalmas kérdőjel volt a fejem fölött. Nem tudtam mire vélni a dolgokat, mindenestre nyugtáztam mindazt, ami a levélben állt, majd elkezdtem keresgélni első könyvemet. Nem nagyon tudtam dönteni, milyen betűvel is kezdjek, így egyszerűen maradtam az „A"-nál, mint első betű az ABC-ben. Az ajtóhoz balra legközelebb eső könyvespolc legtetején voltak az A betűs könyvek. Fogtam a kerekes létrát, majd odahúztam. Ahogyan felfelé másztam, észrevettem, hogy szerző és cím, egyik könyvön sem szerepel, amit elég meglepőnek találtam. Ahogy a polc „tetején" furcsa szag terjengett, és ahogyan láttam elég vastag por borított mindent. Megmarkoltam a legeslegelső könyvet, majd lemásztam, és beültem a karosszékbe. Kemény, bőrkötéses volt, mint ahogyan a könyvtár összes darabja. Csak a színek változtak, az pedig éppen piros színű volt. Se szerző, se cím, se kiadó. Furcsa volt, azonban továbblapoztam és egy tartalomjegyzéket pillantottam meg. A lapok sárgásak voltak, éjfekete tintával nyomták rá a szöveget, kissé gótikus betűkkel. A tartalomban különböző fogalmak voltak feltüntetve, mellettük az adott oldalszámmal. Anglia, alkímia, aurora, AIDS satöbbi.
Az AIDS-et néztem meg először, csak úgy találomra: Leírt mindent, ami köztudott volt, a betegség történetétől kezdve a tüneteket át a kezelési módszerekig. És itt megakadt a szemem. A könyv szerint az ellenszert 1983-ban, 2 évvel a betegség elismerése után feltalálták. Eléggé meglepődtem, ugyanis köztudott, hogy a kór ellen a mai napig sincs gyógyszer. A szöveg pedig mégis részletesen leírta. Egy mesterségesen kitenyésztett gomba termeli a vakcinát, ami ráadásul a világ bármely pontján elél. Ámulva ültem a könyv felett, nem tudtam, mit gondoljak. Azonban egy sor megmaradt bennem, amit a bejegyzés végén olvastam: "Lásd még: gyógyíthatatlan betegségek, globalizáció. Eltöprengtem, vajon megtalálom-e itt ezeket a témákat, de egy pillanat múlva kiderült, feleslegesen tettem fel magamnak a kérdést, hiszen tudtam a választ. Felálltam, majd a G betűs polchoz sétáltam, ami szerencsére velem egy magasságban volt, így nem kellett használnom a létrát. Egy zöld színű könyvet választottam ki, melynek első oldalát felcsapva a tartalomban megtaláltam a kulcsszavakat, amiket kerestem. Immáron sietve indultam vissza a karosszékhez, majd nekiláttam a rák elolvasásának. Az AIDS-hez hasonlóan itt is teljes részletességgel írtak le mindent a betegségről, még a gyógymódot is, ami ezúttal már nem lepett meg annyira, de sajnos még mindig nem tudtam hova tenni a dolgokat. Azt kérdeztem magamtól, vajon miért titkolják el az emberek elől, hogy ezekre a halálos betegségekre is létezik már gyógyszer? Évente több millió ember hal meg rákban és AIDS-ben, ezt mindenki tudja… a többi betegségről pedig nem is beszélve. Miközben ezeken gondolkoztam, a lap alján itt is észrevettem a referálást a globalizációra, így odalapoztam. A gyorsuló fejlődés, a sok gyár, a környezet rombolása, a tartalékok felélése, túlnépesedés, minden ismeretlen tünet fel volt ide sorolva, és elég sok oldalon keresztül taglalta ezeket. A túlnépesedést olvasva azonban az előző kérdéseimre is választ kaptam: a leírtak szerint a gyógyíthatatlan betegségeket a népesség csökkentésére használják, hasonlóan, mint például az időjárás befolyásolását. Igen, jól olvasta. Először magam is meglepődtem, ugyanakkora egyre jobban felcsigázott a kíváncsiság, így rögtön az I betűs polc felé vettem az irányt.



Egy fekete színű, lexikonhoz hasonló könyvet vettem le a polcról, és már-már rutinosan lapoztam fel a tartalomjegyzéket, ahol viszont furcsa meglepetés ért: egyetlen dologról szólt az egész kötet: Az időjárás irányítására képes gépezetről. Körülbelül 600 oldal lehetett, nem emlékszem pontosan. Úgy gondolja el, hogy minden papírra volt vetve, elejétől a végéig. Az ötlet, az igény, a történet, tervrajzok, működése, egyenletek, a tervezés költségvetése, egyszóval tényleg minden. Az időjárás kontrollálót a hidegháború álmodták meg az Amerikai Egyesült Államokban. Albert Einstein fektette le a működési elvének alapjait még a 2. Világháború előtt, de Eisenhower terveztette és építtette meg 1959-ben. Ezt a gépezetet szánták Oroszország teljes elpusztítására. Azonban a kubai válság hatására az USA belátta, hogy túlságosan veszélyes lenne egy ilyen hatalmas fegyver bevetése, így a projectet leállították. Később, 1980-ban az ENSZ-nek komoly problémával kellett szembenéznie: A túlnépesedéssel. Nagyon sok számítást végeztek, és rávilágítottak arra, hogy 20-30 év és a túl sok ember jelentős problémákat fog okozni. Amerika ekkor felfedte a félben hagyott gépet a bizottság előtt, majd megtárgyalták, hogy a népesség szabályozására fogják használni. Így tehát az eszközt 1983-ban teljesen megépítették, és azóta is folyamatosan használják. Mit gondol, véletlen ez a sok természeti katasztrófa? Nem. Egyszerűen csak túl nagy számban vagyunk, de még így sem sikerült eléggé redukálni a létszámot, mivel az már túlságosan feltűnő lett volna. Persze megértem, ha csodálkoznak, amiért ennyire nyugodtan számolok be minderről, de higgyék el, ott a karosszékben én is elég zaklatott voltam.
El tudják képzelni, milyen érzés az, mikor az ember rádöbben, hogy minden kérdésére megkaphatja a választ? Amit csak akar? Magam is nehezen néztem szembe a tényekkel, de egy csapásra rádöbbentem helyzetem komolyságára, mikor valami mást próbáltam ki, akkor, ott. Egyszerre két könyvet vettem le ugyanarról a polcról. Más színűek voltak, méreteikben is különböztek. Azonban egyvalami lényeges dolog mégis közös volt bennük: a tartalmuk. Ugyanaz állt mind a kettőben. Eléggé meglepett a dolog, de hirtelen eszembe jutott, hogy vajon egy másik helyről levett könyv is ugyanolyan lenne? Hónom alá csaptam az épp nálam lévő kötetet, majd felmásztam a Z betűs polc tetejére. Egy nagy, poros és kissé szakadt darabot választottam ki, majd visszamentem, és ismét leültem a székbe, mert mégiscsak jobbnak láttam, nem a magasban összehasonlítani a két darabot, nehogy valami kellemetlen meglepetés érjen. Mély lélegzetet vettem, majd mindkét könyvet egyszerre nyitottam ki. Meglepetés, ért, de nem kellemetlen ugyanis mindkét kötet tökéletesen üres volt: minden egyes lapjukat végignéztem, de tintának nyoma sem volt. Zavaromban nem tudtam tulajdonképpen mit is gondoljak, vagy higgyek, így töprengtem pár percet, majd úgy döntöttem fölállok és járok egy-két kört a teremben, ami ugyan jót tett, de ugyanakkor meglehetősen érdekes eredményt hozott: mikor újra leültem, nem tudom miképpen, de a két kinyitott könyv tele volt írva.
A fekete, az ókori Egyiptomnál, a piros pedig a Földön kívüli életnél volt kinyitva. Nagyokat pislogtam, majd szinte akaratom ellenére el is kezdtem olvasni az előbbit: Egyiptom, az ókor egyik legcsodálatosabb birodalma, ott, ahol a hatalmas piramisok épültek, több ezer évvel ezelőtt. Még napjainkban is kedvelt téma, és nem csak a történészek körében, ugyanis elég sok emlék, műtárgy, maradt fenn tőlük, így az egyszerű emberek is érdeklődnek a letűnt birodalom után. A Nílus népe felettébb okosnak és fejlettnek bizonyult. Hatalmas épületeket, templomokat, sírokat emeltek, sok új dolgot fedeztek fel. Például a piramison dolgozó embereknek kalapokat és napolajat adtak, így védve meg őket a leégéstől. A matematikában és csillagászatban is jeleskedtek, igaz sok elméletükre rácáfoltak a későbbi gondolkodók. Természetesen a múmiák és a mumifikálás története is ki volt fejtve teljes részletességgel. Azután pedig meglehetősen… hmm… ijesztő leírás következett: A holtak lázadása. Értetlenül álltam a cím előtt, de mégiscsak folytattam az olvasást. Köztudott, hogy az egyiptomiak múmiaként temették el legtöbb halottjukat. Igen ám, de a megboldogultak ezt testük-lelkül megrontásának ítélték, így fellázadtak egyik napról a másikra, minden előjel nélkül. Pontos magyarázatot a könyv sem említ, így tehát ez a titok valóban a homályba vész, de azt leírta, hogy az élők hatalmas harcokat vívtak a holtakkal, akik rendelkeztek egy aprócska előnnyel. Nem halhattak meg. Hogyan győzne le egy olyan sereget, amely már rég átlépett a túlvilágra, és most annak minden hatalmával visszajött, hogy bosszút álljon? Valószínűleg imádkozna az isteneihez, és várná a csodát. A fáraó is így tett. Az összes papját imádkozni küldte, hogy kérjenek valamilyen segítséget az istenektől. Tíz napon és kilenc éjszakán át tartott a csata, mígnem egyszer csak az élőholt hadsereg egyszerűen hamuvá változott. Azóta sem derült ki, hogy mi okból, vagy hogy hogyan, de mindenesetre Egyiptom fellélegzett, és hálát adott a felsőbb hatalmaknak. Nem tudni hogyan, de a szörnyű harc titkai feledésbe merültek, így kerülve el a történelembe íródást, és a hatalmas katasztrófát, amit az emberek között okozott volna.

Ennél a pontnál, már magam sem voltam biztos abban, hogy valójában miben hihetek még, illetve miben érdemes még hinni. Kezdtem felfogni, hogy ami itt áll előttem, az valóban felér a világ összes kincsével is akár. Polcon őrzött titkok, melyeket elrejtettek a kíváncsi és érdemtelen szemek elől… elrejtettek, mert nem akarják, hogy az emberek olyan dolgokat is megtudjanak, amire még korán sincsenek felkészülve, vagy ami az egész világképünket alapjaiban rengetné meg. Nekem sem volt könnyű az olvasottakat feldolgozni, most azonban megkérdezné, hogy honnan tudtam, hogy mindaz, ami azokban a könyvekben le volt írva, igaz? Nem tudom… egyszerűen csak… éreztem. Nem gondolkoztam azon, hogy vajon mi lehet igaz és mi nem, csak olvastam és olvastam.
Rájöttem, hogy nem kell több könyvet levennem a polcokról: ugyanis azok mindig azt mutatták, amit tudni akartam. Tudta például, hogy a földönkívüliekkel a Roswell-i UFO katasztrófa óta tartjuk a kapcsolatot? Vagy hogy Hitlert valójában 1970-ben találták meg egy kis Szerb faluban? Tudnék még sok ilyesmit mesélni magának az ókortól kezdve, de inkább ezt most mellőzzük. Képzelje el, mikor olyat olvas, ami a vallásokról szól. A kereszténység, Jézus, Buddha, mind-mind szerepeltek a könyvekben. Azonban ha az ember hisz valamiben, amiről kiderül… hogy mégsem igaz… az a legnagyobb fájdalom, ezt elhiheti. Az embereknek muszáj hinniük valamiben, különben nem lenne mi mozgatná életük fogaskerekeit. És jobb is így, hogy van, amiben hihetnek, és nem tudják az igazságot.
Azonban minden véges, ahogyan az én erőm is. A sok olvasástól elfárad az ember, és már több száz oldal elolvasása után éreztem, hogy hamarosan abba kell hagynom, annyira kimerült voltam. Túlságosan kimerült. Nem emlékszem, hogy, vagy mikor aludtam el, csak arra, hogy másnap az asztalra borulva ébredek. És ekkor értékeltem át mindent, amit az életemben eddig tettem, vagy megtanultam: a könyvtár ugyanis teljesen üres volt, beleértve az összes könyvespolcot, és az egész ódon házat is. Nem tudom, hogyan, de mindennek nyoma veszett, egytől egyig, csupán a por maradt. Körbejártam a termet és az épületet is, de semmit sem találtam. Még nyomokat sem, ami arra utalt volna, hogy az este folyamán pakolták volna ki a könyvtárat. Az olvasottakon kívül számomra csupán Mr. Ledger levele maradt meg, amit a jobb nadrágzsebemben találtam.
Leültem, és ott, a nyekergős vén faasztalnál ülve rájöttem valamire. Valamire, ami az egész hozzáállásomat megváltoztatta. Mert az öregnek mindvégig igaza volt: Az ember megtalálhatja a bölcsességet, csak tudnia kell, hol keresse.


Kozma Gábor ©