Zaahn

Zaahn
  Pinocchio-elvnek nevezzük azt, ami alapján akár a technika, akár okkult tudományok segítségével, vagy ezeknek a kombinációjával olyan embert, vagy ember-kezdeményt hozunk létre, mely önálló tudattal, és cselekvési képességgel rendelkezik.
  
Az utolsó öltéseket, melyek a lapockák mentén vonultak, épp hogy csak szorosra húzta, így fejezve be a Varrást.  Pontosan 2301 öltés, ha a bél is benne van, de legalább ez volt a neheze, amin túl van. Következzék hát az arc. Kicsi, csontos, ovális fej, hátsó irányba nyújtva, melyen kis idő múlva két üresen tátongó szemgödör foglal majd helyet, a kicsi, éles kontúrokkal rendelkező száj felett. A szemek? Kék, zöld, barna, sárgás… felemás. Ajkai lilásak, akár a holtaké, bőre szürkeségéhez kellően idomulva. Pillái ritkák és hegyesek, de mégsem túl életszerűek. A fülek csonkák, elhaltak, de nem rajtuk van a hangsúly.
  
Az összhang. Groteszk mosoly, még groteszkebb arcán, mind az alkotónak, mint az alkotottnak, tükröződve a semmiben, majd két opálos, ködös golyóban. Fejét rakosgatja ide-oda, döntögeti jobbra-balra. Száját mosolyra húzza, csuklóját ajkához tartja. Vajon megfelel így a szög? A váll, a lábak, a testtartás? Igaz, ül, és az asztal kicsit délnek lejt. De csak egy kicsit.

Nyakán szorít, gerincén fordít, feláll a székből, majd eszközt ragad. Itt éppen, egy aprócska részlet kimaradt. Vére kiserken, de nem kiált, hisz élettelen, akár egy rongy. Rongy-baba, ki inkább baba, egyedi, csodálatos. Úgy halotta, vannak mások is, de egyet sem látott még. Na és ha az övé lesz az első? Vajon mi a garancia, hogy működni fog? Működni, élni, de inkább élni fog!
  
Ismét szorít, talpra állít, kicsit fáradt, nagyot ásít. A haj! A haj még hiányzik, benyúl a fiókba, majd szürke koronát rak fejére. Visszaülteti, majd odavarrja, koncentrálva, hogy még véletlenül se hibázzon. Ó egek a ruhák! Fekete nadrágot, lakkozott cipőt kap, vérvörös inget, kalappal ad.
  
Csodálatos! Egy kis parfüm, jázmin-ürömfű, aztán végre kezdődhet az utolsó lépés. Elvileg működik, sikerülnie kell. Könyvet, majd kést ragad, nagyot sóhajt, majd megvágja csuklóját, pont ypszylonban. Bőszen olvas, véres kézzel, pedig lapoz. A könyv szerint egy ér a hüvelykre, egy a mutatóra, rá a középsőre, rá a gyűrűsre, majd úgy a kisujjra. Húzza, tépi, fáj, de sikerülnie kell. Fogait összehúzza, bárcsak ne fájna, de Érte mindent… Egy kézzel ölt, mindegyik ujjon, a könyve véres, csak könnye ki ne hulljon. Ki könnyet ejt, kudarcot vall, ha vérével fizet, az bátorságra vall.
  
Csavarja, nyúzza, hogy ujjain túlérjen, rá, Rá, egy-egyet a végtagokra, a középsőt a tarkójára. Kezét a magasba tartja, az erek megfeszülnek, a vér spriccel, folyik, a könyv lassan elázik… Szenvedés, fájdalom, de nem baj, már csak pár sor van hátra. Olvassa, olvassa, fennhangon a sötét szavakat, miközben a nevén töpreng, hisz csak így működik a varázslat. Keresi, kutatja, nemsokára tudja, ujjai mozdulnak, a karok mozognak, középsője mozdul, a fej vele együtt fordul. A szájakon mosolyok, ő gyengül, a másik erősödik. Érzi, fárad, érzi, öregszik, ámbár a varázslat működik. De mégis, kezeit mozgatva, erei elszakadnak, úgy esik hanyatt, mert Zaahn groteszk mosolya a lelkét elrabolta.

   Kozma Gábor ©